Hatéves voltam, amikor megkaptam az első hátizsákomat, pontosabban az iskolatáskámat. Nem volt valami szívderítő látvány! Annak ellenére, hogy büszke kisdiák voltam, merthogy iskolás lettem, alig bírtam kivárni, hogy a szüleim beleegyezzenek a váltásba, és jöhessen egy válltáska.

 

Ez már régen volt, egyszer volt, hol nem volt… Abban az „átkos” időben még nem dúskáltunk az ergonómiailag és esztétikailag is megfelelő táskákban. Volt egy fazon, néhány szín, és ennyi.

Visszatérve az én kalandomra: végre beteljesült a vágyam, és hordhattam más táskát. Ám ami akkor divatos volt, abba nem fért bele gyakorlatilag semmi, ami meg nem volt az, az meg a kutyának sem kellett. De valahogy végigcsoszogtam a rossz táskák miatt kezdődő hátfájással az általános iskolát, és jött a gimnázium. Aki velem egyidős (csak azért sem mondom meg a korom!), az ismeri a diplomatatáska-divatot. Abban hordtunk mindent, azaz csak szerettünk volna, hiszen a négyjegyű függvénytábla, az orosz–magyar, magyar–orosz szótár és a többi fontosnak tűnő kelléknek csupán a néhány százaléka fért el benne. Tehát még minimum három nejlonzacskót – lehetőleg olyat, amelyen márkajelzés volt (emlékeztek a skálásra?) – cipeltünk mellette, hogy a tesicucc, a különóra anyaga is nálunk legyen. Természetesen egy kézben mindez, mert a másikban fogtuk a walkmant!

cipzaras-hatizsak

A főiskola a gerincem szempontjából megváltás volt, mármint a cipekedést illetően. Az a két papír és toll elfért a kabátom zsebében is, a vizsgaidőszakban az index meg a kezemben.
Valahogy hátizsákra sosem gondoltam ezekben az években.

Aztán eljött annak is az ideje. Ahogy megszülettek a gyermekeim, kénytelen voltam levetkőzni a gyermekkori traumaként megélt negatív érzésemet a hátitáskákkal. Merthogy három gyerekkel meg egy-két szatyorral a kézben végigevickélni a városon parádés mutatvány volt.

Az első felnőttkori hátizsákom nem volt egy csoda darab. De kit érdekelt, hiszen a ruhám is többször volt megrágcsált kiflicsücsökkel díszítve, szóval a praktikum volt a lényeg.

 hatizsak-szines

Na, azóta vagyok én a hátizsákos nő. A kezdeti nehézségek, minthogy csak sportos ruhához hordhattam, mert nem voltak nőies hátitáskadarabok, mára a múltba vesztek. Már nemcsak a mindennapi viseletekhez passzoló fazonok és színek kaphatók, hanem alkalmi öltözethez is találunk olyan hátizsákot, amely nemcsak kiegészíti, hanem akár fel is dobja az adott ruhát.

És van még egy jó a dologban: szabad mindkét kezünk, így még mindig foghatjuk a párunk vagy a gyermekünk kezét!